Mivel holnap halottak napja, eszembe jutott Édesanyám temetése. Gondoltam leírom a tapasztalatomat, mert egy érdekes élmény volt számomra, annak ellenére, hogy senki sem vágyik az ilyen fajta szomorú, de elkerülhetetlenre. Talán az esetem segíthet még valakinek.
Álltam a koporsó mellett a családdal együtt. Édesanyámat temettük. Folyt a szertartás és folytak az emlékek a fejemben. Életem legelső emléke az, hogy ülök Anyám ölében és dédelgetem, simogatom és emellett folytonosan puszilom. Édesanyám mesélte, hogy a család már felháborodott, hogy ez nem lehet normális és egészséges egy gyereket ennyit puszilni és pusziltatni. Szóval itt a koporsóban van Édesanyám holtteste, aki megtanított szeretni, azáltal, hogy szüntelen szeretett. A betegség tönkretette, megkínozva olyannyira, hogy az ember már megváltásnak érzi a halált.
Aztán itt áll körülöttem a sok ember, ismerősök, rokonok és számomra sok idegen is. Nagyon rég elmentem a falúból és már sok emberre nem emlékszem. Sokan állnak körülöttünk és mindnyájan szomorúan néznek ránk.
Én pedig nem velük törődöm, csak Édesanyámnál időzöm és váltják bennem a képek élethűen egymást, az emlékek a kedvesség, az aggodalom, a szeretet, és persze az én, sokszor elég durva csínytevéseim, amelyekkel a szeretetért fizettem. Most azonban a képek láttára elöntött a szeretet iránta és érzem, hogy most baj van, mert a holttest nem fogadja a szeretetemet, pedig most sürgősen át kellene ölelnem őt. Ott minden hideg, illetve ő már nincs is ott és sehol máshol, ahol én most őt hirtelen szerethetném, megcsókolhatnám, magamhoz szoríthatnám. Elszorul a torkom és érzem, hogy valami meg akar fojtani. Érezem, hogy bőgnöm kell, mint egy csecsemőnek, aki nem kap levegőt, ha bedugul az orra. Én sem kapok most éltető energiát és mindjárt az emberi élet legnemesebb érzése, a szeretet fullaszt meg itt helyben.
Közben kint, körülöttem csendesen imádkoznak az imádkozó asszonyok és én itt mindjárt belebőgök, ha csak nem üvöltök.
Miközben kínlódok, hogy levegőt kapjak, azon gondolkodom, hogy ez mégsem rendes dolog, hogy pontosan a szeretet kínoz engem. Ekkor arra jövök rá, hogy a probléma azért született meg, mert nincs amit csináljak a szeretetemmel, nincs akinek átadjam. Tehát ez a csodálatos pozitív energia elveszítette a tárgyát és ezért most bennem negatív hatást fejt ki, mert nincs kire átszálljon. Ezért ellenem fordult, vagy legalábbis úgy érzem. Végül is most nem Édesanyámat siratom, hiszen ő már nem szenved, hanem magamban magammal van bajom. Nem tudom kezelni ezt az erős energiát, a szeretetet. Miközben nyelem a könnyeimet arra következtetek, hogy a negatív hatástól csak úgy szabadulhatok meg, ha a szeretetnek egy új célt találok, ha a szeretetem egy új tárgyhoz kapcsolódhat, vagyis ha valakire átszállhat. De hogyan tegyem ezt? Kit kereshetnék? Hiszen nekem csak egy Édesanyám volt. Azonban, hogyan is tettem szert az Anyukámra? – kérdezem magamtól. Lássam csak, ezt az Anyukát nem én választottam, ő nekem adatott. Ki által adatott? Édesanyámat Isten adta nekem, mert hiszen ő adta neki a képességet is, hogy jó anya legyen, hogy szeretni tudjon. Végül is – jövök rá magamban – Édesanyám mögött Isten áll és mindig is Ő állt. Most ezt a hatalmas, tiszta, egész lényemet elöntő, anya-iránti szeretetemet egyszerűen Istennek kell adnom, Őt kell szeretnem hála teli szívemmel. Édes jó Istenem az engem fojtogató szeretet Téged illet! Tulajdonképpen a Tied. Én végül is Téged nagyon tudlak szeretni, végső soron Te vagy az igazi Anyám és Apám, mert te állsz mindenki mögött és fölött is. Ahogy ezt végiggondoltam és éreztem, szeretetem kiterjedt és felszabadult, éreztem hogy a mindent átfogó tágasság, az egyetemesség átveszi érzésemet, amely abban szabadon széttárul. Szabadon tudok lélegzeni, testem könnyű lett és ebben a belsőleg átélt tágasságban Édesanyám mosolygó, boldog, és az egész tágasságot betöltő arcát láttam.
Letörültem kicsordult könnyeimet és boldog lettem. Most már egy más probléma jelent meg. Kezdtem mosolyogni, mert egy, a helyzet komolyságához nem illő vidámság öntött el. Szívem repesett egy hihetetlen méretű mindent lenyűgöző örömtől.
Közben befejeződött a szertartás és az ima is, jöttek az emberek részvétet kívánni. Szomorúan fogtak kezet és öleltek át engem, miközben én fülig érő szájjal mosolyogtam rájuk, mintha vigasztaltam volna őket. Lehet gondolták, baj lett szegénnyel. Édesanyámmal együtt örültünk, együtt voltunk az Egyetemességben és egymás iránti szeretetünkben.
Normális az, ha egy emberből a jókedv és vidámság tör ki az anyukája koporsója mellett? Azt hiszem, hogy igen, ha az ember meg tudja idézni a végtelen Vigaszt, a végtelen Szeretet, Istent. Hát ez történt velem és azután sem kellett soha szomorú lennem. Ezért én azt gondolom, hogy ne sírjunk többé, hanem szeressük tovább szeretetteinket mindannyiunk közös Forrásában!
bejegyzés
